La Mer

Éjszaka volt. A tengerparton, ahová kijött, hogy egyedül lehessen, már senki nem járt. A szavak után, melyek olyan váratlanul martak bele, szinte automatikusan állt fel és indult el a tenger felé. Leszegett fejjel, szótlanul, alig látva a szemeit borító sötétségtől.

Mintha a tenger feketesége tükör lehetne, mintha a hullámok válaszokat hoznának a part felé a kétségbeesésünkben behajított kérdésekre.

Valahogy így állt a parton, arccal a sötétség felé, mellkasán a nyáréji széllel.

Akkor fájt először ennyire, hogy el kellett menekülni. És akkor, azon az éjszakán lett szerelem.

Az egész csak pár hete kezdődött, nyár volt, ő épp kihullott egy történetből, mely megjáratta vele a szerelmesek minden poklát, és ez a lány úgy jött, mint mindannak a boldogsága, ami túl van a ragaszkodáson, a görcsölésen, szenvelgésen, és egymást fojtogatva szeretésen. Ő volt a szabadság, a nyár, a kiszabadulás a fullasztó, nehéz sötétségből. Magas volt, csinos és nyúlánk, barna szemekkel és törékeny végtagokkal, kedvelte a fiús ruhákat, a női ruhák alá pedig nyáron nem vett bugyit. Szeretett beleugrani a helyzetekbe, előbb ugrani és aztán gondolkodni, az első randevúra bort, a másodikra folyékony csokoládét hozott. Nem félt semmitől. Egy másik lánnyal lakott együtt, akivel egymásnak főztek, együtt színjátszottak egy amatőr csapatban, együtt fürödtek, a kocsmákból kiszöktek csókolózni, neki pedig együtt hoztak virágot, mikor pár napra el kellett utazzon. Mindkettejükkel találkozgatott, meglátogatták a régi, sötét tónúsú lakásban, ahol annyi rossz történt már, hogy hamarosan ott is hagyta, és ő is ellátogatott néha hozzájuk, egy sokkal napfényesebb, fiatal diáklakásba, bolond kölyökmacskával, aki reggelenként az ember fejének rohant (mert nem tudott fékezni), színes szedettvedett bútorokkal és az ablakban bazsalikommal... Itt nemegyszer hármasban vették le egymás párolgó testéről a nyári ruhákat... Akkor, az ő karjaikban lett igazán férfivá, ott abban a szabadságban és forró nyári lakásban talált magára, a magabiztosságára és a megérzéseire, melyek végigvezették a szeretkezések végkimerülésig vitt óráin. Az a nyár volt, amikor minden görcsölését, ragaszkodását és szenvedését behajította a szennyesbe, és odaadta magát annak, ami csak jön. Szabaddá tette a veszteség, hogy már megint minden elment. És mégis, mintha épp ettől kapott volna most meg mindent.

Ezzel az érzéssel kezdődött.

Pár hét, talán egy-két hónap telhetett el így, azóta. Most pedig itt voltak a tenger mellett egy kis görög faluban, ahová éppoly bolondul jöttek, mint ahogy mindent csináltak. A lány látott egy last minute hírdetést, írt egy smst (ő épp a családjával jött haza a Tátrából), és másnap megvették a jegyet. Addig soha nem töltöttek együtt többet egyszerre egy éjszakánál. Busszal jöttek, ami jó volt, mert nem lehetett szeretkezni, így végre megsimerkedhettek.

Aztán ez a sztori, ami mindent újra felkavart, amitől újra úgy fájt, mint rég, azzal a másikkal. És persze a tenger.

Azt érezte, hogy az élet ismétli magát, hogy a nőkben nem lehet bízni, hogy már megint.

A múlt jött vissza egy pillanat alatt, mint később is annyiszor. A bizalmatlanság, az inkább eldobás mint megküzdés, amin évek alatt tudott csak túlkerülni. A házassága öröksége.

A tengert nézve mindig az életét nézte, a tengerben az volt a jó, hogy egészben mutatta azt, ami máshol problémák, képek, történetek, elképzelések kusza forgataga volt. Ha gondolatai voltak, a tenger néma maradt. Ha csend volt benne, a tenger beszélni kezdett hozzá.

Az az éjszaka és a tenger volt a választás pillanata.

Mikor visszament, órákkal később, a földszinti apartman kertre néző teraszán egy mécses fénye pislákolt. Halkan ment végig a fülledt nyári kert fái alatti ösvényen. Nem akart egyből bemenni a lányhoz, úgyhogy felmászott az erkélyre.

Az asztalon egy fehér papírszalvétán teamécses égett. Körülötte szív alakban apró vércseppek.

Az első szerelmes levél.

Most, közel hét évvel a tengerparti éjszaka után, egy másik országban, egy másik lánnyal bérelt szobában egy másik ágyon ülve azon gondolkodott, vajon mennyiben kellett a vér ahhoz, hogy megtörténjen. Hogy miért olyanokba szeretett bele, akik bele tudtak marni, akik messzire vitték, de el is dobták, ha már nem volt elég. Miért? És mennyiben voltak egymás szerelmesei, és mennyiben azé az őrült életé, amit éltek? Azé az erővé, amibe az élet dobta őket, amit meg tudtak osztani, aminek a terében életek? Mennyiben volt ez az egész lényege, hogy együtt dobbanjon a szívük az élettel?

Junkies hooked on life.

„Csak a minden elég.”

Mikor ennek vége lett, akkor lett vége is lassan.

...

Most pedig összeköti őket a vér, bármilyen messze is vannak, az, ahogy lemarták egymásról a hétköznapiságot. Mindannak a mélysége, amin átmentek. A kontinensek, amiket beutaztak. A helyzetek, amikben hűek maradtak. Hogy máig nem adták alább. Az akarásmentesség tisztasága. Hogy milyen így szeretni. Levetve mindent, ami a kultúra, ami a kapaszkodás, ami gyengeség. Nem ismerve kompromisszumokat, kapcsolati formákat, nem zárva be, soha nem engedve el a hitet, hogy lehetséges a teljesség, hogy csak úgy érdemes. Nem engedve be az emberi gyengeség semmilyen formáját.

Kegyetlen, ártatlan gyermekekként. Együtt játszva színes, vérfoltos, tépett ruhákban. Csak tiszta szívvel.