Találkozások

Március 21.

Az asztalomnál ülök, kinn lassan alkonyodik, szürke fény esik be az ágyra a zárt ablakon. Reggel óta felhőben van a hegy, amin élek. Nem látszik a tenger. Nem esik, de a hegyek közt szürkésfehér felhők és pára. Nincs a szobámban fűtés, csak egy kis lámpa az asztalon meg plédek. Két pulcsi van rajtam.
Mégis otthonos. A levegő mintha puhább lenne. A csendben eszembe jutnak mondatok.

Egyszer azt írtad nekem: „most már végleg melléd szegődtem.”

Ez azt jelenti, hogy volt idő, amikor teljes szívvel, hogy volt legalább egy pillanat... Bár tudom, hogy több volt. De ha csak egy is volt, az azt jelenti, hogy megérte, hogy valahol összekapcsolódtunk, és valahol összeér a szívünk. Ettől jobb most minden, gazdagabb. Az idő, a múlandóság nem számít. Sem az, hogy most mi van és mi nincs, nem a napok száma számít, nem az, hogy meddig tart, hanem az, hogy van-e idő, amikor át tudunk lépni abba a másik időbe, abba, ahol nincs idő. Nincs fontosabb dolga egy kapcsolatnak, mint megtalálni egymást, meglátni egymást tisztán, meztelenül abban a másik időben, egymásba felejtkezve, azt érezve, hogy minden tökéletes, hogy otthon vagyunk, hogy nincs semmi rajtunk kívül, ezen kívül, az ölelésen kívül, a találkozáson kívül, hogy minden mi vagyunk.

Emlékszem, hogy ezért kezdtem veled, ez volt az érzés, ami miatt maradtam. Nem is tudom, előtte megtörtént-e ez velem, vagy veled először. Otthon voltam a közeledben, és nem is akartam semmi mást. Amikor elkezdődött, egyszerűen erre az érzésre bíztam magam.

És eszembe jutnak az évek, előtte, amikor ez sosem történt meg, amikor képtelen voltam. Kapcsolatok jöttek és mentek így. Ha rá gondolok, hidegséget érzek. Nem érjük el egymást, nem is vagyunk ott, nincs ott a másik keze, nem tudod megfogni, a te kezed is mintha levegőből lenne, kapálózunk a szürkeségben. Nem tudunk adni semmit, ami igazi, mert mi sem vagyunk igaziak. Kísértetek voltunk, most úgy látom.

Úgy hordom a találkozásokat magamban, mint színes kincseket. Mindenkivel, akivel megtörtént, minden egyes pillanatot. A múlté mind, mégis valahogy időtlenek. Az élet részévé lettek, itt vannak velem, élnek, és mind többek lettünk, akik benne voltunk. Gazdagabbak lettünk, és talán nyitottabbak arra, hogy újra megtörténjen, egyszer, ajándékképp, valakivel, valahol.