Apró tanulságok

A nappaliban ülök, egyedül a lakásban, mint minden délelőtt. A gépről halkan flamencót hallgatok, a konyhában épp tejberizs fő. Ez az egyik étel (a gazpacho mellett), amit el tudok képzelni ilyen meleg napokon. Merhogy kitört a nyár, már nyitott erkélyajtónál alszom, nappal pedig leengedem félig a rolót, h kevésbé melegedjen föl a szoba. Most is rövid nadrág, félpucér. Minden nap órákat töltök a parkban olvasgatással, rendszerint a Parque de Oeste azon részén, ahol az egyiptomi templom áll a víz közepén. Hálózsák ki a fűre, póló, cipő le, pocolás... Két féle időjárás létezik: amiben az emberek a napot keresik, és amelyben az árnyékot. Mi átléptünk ez utóbbiba... :)

Azon gondolkodom, hogy ez a félév egyben az intenzív tanulás időszaka is. Megtanulni egy új nyelvet; élni, megmerítkezni egy új kultúrában. És persze ezer apró dolog csörömpöl le út közben. Olyan dolgok, amelyeket már szavak szintjén rég tudok, de valahogy most értek be, egy kicsit most estek le a szavak a fejemből a szívembe – ahogy mondani szokták. Az egyik ezek közül az, hogy az ember boldogságát a külső körülmények csak ideig-óráig befolyásolják. Egy új hely, ország, partner, akármi, csak ideig-óráig zökkenti ki az embert, és ha nincs benne nyitottság a változásra, akkor lassan visszatérnek a régi beidegződések, világlátás, megszokások. Ezek ugyanis velünk utaznak. Egy reakció, amit már-már automatizmusig gyakoroltunk otthon nem fog megszűnni azért, mert vannak pálmafák. Úgy érdemes utazni, hogy az ember közben dolgozik magával is, tudatosan, módszerekkel is. És használja azt az átmeneti rést, amit az új nyit a megszokásokon. Ahogy a lámáink mondják, csak azt tudod meglátni a világban, amire a tudatod nyitott, aminek a lehetősége benned is megvan. Ha szorongós vagy, vagy munkamániás, ez itt is utól fog érni előbb-utóbb. Ez azt is jelenti, hogy csakis a meditáció hoz igazi és tartós változást az ember életében.

Viszont ha a módszerekkel nyitogatja, gazdagítja a tudatát, egy-egy ilyen utazás, egy-egy ilyen megmerítkezés valami újban és színesben hihetetlen gazdag és boldogító tud lenni. A parkban tegnap teljesen olyan érzésem volt, mintha valami paradicsomi helyen lennék: napfény, gyep, ápolt fák és bokrok, hol árnyas, hol napos, padok, sétányok, kis játszótér, távoli gyerekzsivaj, a füvön emberek piknikeznek, olvasnak, beszélgetnek, gyakran fürdőruhában, félpucéron, van aki focizik, van aki zsonglőrködik, nem messze valaki a kedvenc hangszerén játszik, szökőkút, a nyár illatai, egy kőhajításnyira kezdődik a város. Gyönyörű volt. Úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás, amikor kitör a nyári szünet... :)

A másik nagy gyakorlat, függetlenedni mások mozijaitól. Az emberek többsége, akivel találkozunk a saját kis mozijain, félelmein, vágyain, féltékenységén, haragján, büszkeségén, zavaró érzelmein keresztül (is) látja a dolgokat, minket is. Van, aki jobb mozikat csinál, van, aki rosszabbakat. Ezeket egyszerűen nem szabad figyelembe venni. Nem szabad szerepet felvenni egy másik ember privát mozijában, és persze nem szabad, h rosszul érezze az ember magát egy olyan dolog miatt, ami csak a másik mozija. Meg kell tanulni az embernek tenni a dolgát, azt, amit a legjobbnak érez, folyamatosan letéve a bekúszó saját mozikat, megtartva a látásmódot. És akkor, ha az ember a legjobb motivációval tette a dolgait, tényleg könnyen el tudja engedni maga mellett mások esetleg nem-túl-egészséges játszmáit vagy rávetített mozijait. Találkoztam ilyenekkel mostanában. Egyre több elképzelést kell letennem, olyanokat is, amelyek eddig erőt adtak, vagy segítettek. Fokról fokra meg kell tanulni az embernek külső feltételektől függetlenül megtalálni a biztonságot, a motivációt, azt, amiért megéri. Nekem szerencsém van, mert van egy (két) láma, akiben teljesen bízhatok. De – ahogy a tanítások mondják – a végső láma, tanító az ember saját tudatának mélyén csücsülő bölcsességtermészet.

Aztán itt van a türelem, amivel szintén van mid dolgozzak. Nem csak azt jelenti, hogy mások esetleg irritáló dolgaira nem ugrunk, hanem azt is, hogy általában véve békésen állunk hozzá a jelen pillanathoz, a maga esetleges tökéletlenségében is. Ez számomra (makacsul maximalista és mindig célok felé törekvő ember számára) azt is jelenti, h az ember megteszi a tőle telhető legjobbat, de közben és utána nem azon morfondírozik, h jajj ez még mindig kevés ahhoz képest, amit szeretnék vagy szerettem volna. Ha az ember észreveszi ezt a maximalista mozit és leállítja, akkor megnyílik a pillanat. Ez ugyanaz, mint a múltból (emlékekből) vagy jövőből (tervekből) visszaténi a jelenbe. Az embernek tudatosan vissza kell hozni a figyelmét néha a jelenre, több energiát adni a jelen pillanatnak, és akkor az elhozhatja mindazt a teljességet, amit a jövőbeli dolgainktól várunk. A türelem az is, h nem akarni mindent elérni, hagyni, h a dolgok megtörténjenek. Ahogy L.V. mondta, semmi, ami igazán fontos (a belső fejlődésben) nem születik meg erölködés által, a fontos dolgok csak spontán tudnak megjelenni, ha összeállnak a feltételek, és az egyik feltétel ez a hozzáállás.

Ilyeneken morfondírozok, amikor a kedvenc parkom felé sétálgatok... :) Biztos nem spéci dolgok, de nekem mostanában fontos volt, ahogy megéltem őket a mindennapok helyzeteiben...