Toledó

Szombat délután. A nappaliban ülök egyedül, a madridi nylt teniszbajnokság megy a tévében, épp Nadal küzd Djokovics ellen a döntőbe kerülésért. Őrült jó meccs! Gondolkodtam, h elmegyek, de a 60 eurós jegyek lebeszéltek :) Így is nagyon izgalmas... A spanyolok nagyon fosnak a kis hazai kedvencükért :) Nyárias idő, a tévében is, itt is... Ma kicsit pihenősebb lett a nap eddigi része, pontosabban nem mozdultam ki, hanem itthon dolgozgattam, mivel tegnap megint day-trippeltünk, ezúttal Toledót néztük meg Sofieval.

Toledo kb 80 km Madridtól, a RENFE gyorsvasúttal csak fél óra. (A gyorsvasút nem olcsó, Toledo oda-vissza 15 E, de nagyon tuti. Pl. 2,5 óra alatt le lehet vele zúzni Madridból Malagába a tengerpartra – ez kb 600 km). Már délelőtt ott voltunk Toledóban, és az egész napot ott töltöttük. Toledó egy csoda... Középkori kisváros egy folyó ölelésében lévő kis hegy-szerű szigeten. Mesevilág: szinte minden megmaradt úgy, ahogy annak idején megépítették. A lélegzetelállító, harminc méterrel a folyó fölött átívelő kőhidak, a bástyák, városfalak, a hatalmas, két és fél évszázadig épült egytornyú gótikus katedrális, az egymásra épült cseréptetős régi házak, a kis kacskaringós kőborítású utcák... A boltok fele kardokat és késeket árul, tekintettel a toledói acél és kardok évszázados történelmére. Végre gy város, amiben vannak boltok a fiúk számára is!!! Meg lehet venni Oroszlánszívű Richárd egykori karjdjának pontos, csatakész mását, ahogy a történelem legtöbb híres kardját, vagy már 15 euróért egy sor olyan középkori fegyvert, amivel másodpercek alatt rendezhető a legkomiszabb konfliktus is a szomszéddal. Végül persze egyedül sofienak vettünk egy nyári kalapot... :)

Gyönyörű nap volt. Nyári meleg, napsütés, az óváros bejárása, ebéd egy helyi étteremben (menu del dia), tíz perc szunyókálás egy árnyas padon egy kis parkban, aztán kévé egy kis téren az árnyékban, olvasgatás, aztán a város további felfedezése. A legerősebb élmény talán a két kőhíd volt, meg a kilátás a jezsuita templom tornyából. Ezek egyszerűen annyira szépek voltak, hogy az ember csak állt és nézte és nézte és nézte, az idő lelassult, a galambok mintha valami lassú könnyed koreográfia szerint repültek volna a forró, nyár-illatú levegőben, mi pedig csak álltunk az egész közepén a napfényben...

Apró tanulságok

A nappaliban ülök, egyedül a lakásban, mint minden délelőtt. A gépről halkan flamencót hallgatok, a konyhában épp tejberizs fő. Ez az egyik étel (a gazpacho mellett), amit el tudok képzelni ilyen meleg napokon. Merhogy kitört a nyár, már nyitott erkélyajtónál alszom, nappal pedig leengedem félig a rolót, h kevésbé melegedjen föl a szoba. Most is rövid nadrág, félpucér. Minden nap órákat töltök a parkban olvasgatással, rendszerint a Parque de Oeste azon részén, ahol az egyiptomi templom áll a víz közepén. Hálózsák ki a fűre, póló, cipő le, pocolás... Két féle időjárás létezik: amiben az emberek a napot keresik, és amelyben az árnyékot. Mi átléptünk ez utóbbiba... :)

Azon gondolkodom, hogy ez a félév egyben az intenzív tanulás időszaka is. Megtanulni egy új nyelvet; élni, megmerítkezni egy új kultúrában. És persze ezer apró dolog csörömpöl le út közben. Olyan dolgok, amelyeket már szavak szintjén rég tudok, de valahogy most értek be, egy kicsit most estek le a szavak a fejemből a szívembe – ahogy mondani szokták. Az egyik ezek közül az, hogy az ember boldogságát a külső körülmények csak ideig-óráig befolyásolják. Egy új hely, ország, partner, akármi, csak ideig-óráig zökkenti ki az embert, és ha nincs benne nyitottság a változásra, akkor lassan visszatérnek a régi beidegződések, világlátás, megszokások. Ezek ugyanis velünk utaznak. Egy reakció, amit már-már automatizmusig gyakoroltunk otthon nem fog megszűnni azért, mert vannak pálmafák. Úgy érdemes utazni, hogy az ember közben dolgozik magával is, tudatosan, módszerekkel is. És használja azt az átmeneti rést, amit az új nyit a megszokásokon. Ahogy a lámáink mondják, csak azt tudod meglátni a világban, amire a tudatod nyitott, aminek a lehetősége benned is megvan. Ha szorongós vagy, vagy munkamániás, ez itt is utól fog érni előbb-utóbb. Ez azt is jelenti, hogy csakis a meditáció hoz igazi és tartós változást az ember életében.

Viszont ha a módszerekkel nyitogatja, gazdagítja a tudatát, egy-egy ilyen utazás, egy-egy ilyen megmerítkezés valami újban és színesben hihetetlen gazdag és boldogító tud lenni. A parkban tegnap teljesen olyan érzésem volt, mintha valami paradicsomi helyen lennék: napfény, gyep, ápolt fák és bokrok, hol árnyas, hol napos, padok, sétányok, kis játszótér, távoli gyerekzsivaj, a füvön emberek piknikeznek, olvasnak, beszélgetnek, gyakran fürdőruhában, félpucéron, van aki focizik, van aki zsonglőrködik, nem messze valaki a kedvenc hangszerén játszik, szökőkút, a nyár illatai, egy kőhajításnyira kezdődik a város. Gyönyörű volt. Úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás, amikor kitör a nyári szünet... :)

A másik nagy gyakorlat, függetlenedni mások mozijaitól. Az emberek többsége, akivel találkozunk a saját kis mozijain, félelmein, vágyain, féltékenységén, haragján, büszkeségén, zavaró érzelmein keresztül (is) látja a dolgokat, minket is. Van, aki jobb mozikat csinál, van, aki rosszabbakat. Ezeket egyszerűen nem szabad figyelembe venni. Nem szabad szerepet felvenni egy másik ember privát mozijában, és persze nem szabad, h rosszul érezze az ember magát egy olyan dolog miatt, ami csak a másik mozija. Meg kell tanulni az embernek tenni a dolgát, azt, amit a legjobbnak érez, folyamatosan letéve a bekúszó saját mozikat, megtartva a látásmódot. És akkor, ha az ember a legjobb motivációval tette a dolgait, tényleg könnyen el tudja engedni maga mellett mások esetleg nem-túl-egészséges játszmáit vagy rávetített mozijait. Találkoztam ilyenekkel mostanában. Egyre több elképzelést kell letennem, olyanokat is, amelyek eddig erőt adtak, vagy segítettek. Fokról fokra meg kell tanulni az embernek külső feltételektől függetlenül megtalálni a biztonságot, a motivációt, azt, amiért megéri. Nekem szerencsém van, mert van egy (két) láma, akiben teljesen bízhatok. De – ahogy a tanítások mondják – a végső láma, tanító az ember saját tudatának mélyén csücsülő bölcsességtermészet.

Aztán itt van a türelem, amivel szintén van mid dolgozzak. Nem csak azt jelenti, hogy mások esetleg irritáló dolgaira nem ugrunk, hanem azt is, hogy általában véve békésen állunk hozzá a jelen pillanathoz, a maga esetleges tökéletlenségében is. Ez számomra (makacsul maximalista és mindig célok felé törekvő ember számára) azt is jelenti, h az ember megteszi a tőle telhető legjobbat, de közben és utána nem azon morfondírozik, h jajj ez még mindig kevés ahhoz képest, amit szeretnék vagy szerettem volna. Ha az ember észreveszi ezt a maximalista mozit és leállítja, akkor megnyílik a pillanat. Ez ugyanaz, mint a múltból (emlékekből) vagy jövőből (tervekből) visszaténi a jelenbe. Az embernek tudatosan vissza kell hozni a figyelmét néha a jelenre, több energiát adni a jelen pillanatnak, és akkor az elhozhatja mindazt a teljességet, amit a jövőbeli dolgainktól várunk. A türelem az is, h nem akarni mindent elérni, hagyni, h a dolgok megtörténjenek. Ahogy L.V. mondta, semmi, ami igazán fontos (a belső fejlődésben) nem születik meg erölködés által, a fontos dolgok csak spontán tudnak megjelenni, ha összeállnak a feltételek, és az egyik feltétel ez a hozzáállás.

Ilyeneken morfondírozok, amikor a kedvenc parkom felé sétálgatok... :) Biztos nem spéci dolgok, de nekem mostanában fontos volt, ahogy megéltem őket a mindennapok helyzeteiben...

Köln

Bianca nappalija, péntek, éjfél körül. Modern, ikeás stílusú lakás egy kis utcában Köln belvárosától 20-30 perc sétára, parkok mellett. Nappal szép világos, vannak növények, hangulatos helyi megvilágítás estére, jó képek a falon. Sok kis buddha szobor, képek, miegymás. B elaludt mellettem a fehár huzatú szófán, itt szuszog, a kis asztalon még a vacsora emlékei, tányérok, két pohár, a saláta maradéka. Jobbra az ablakpárkányon a kis növények és szobrocskák mellett mécsesek égnek. Ja, és a lakásban két db háromlábú macska... B mind a kettőt Karma Guenben, Spanyolországban szedte össze, balasetes kisállatok voltak, akiket kórházba vitt, aztán meg ide haza. Egy egyik sajna épp pszichésen sincs túl jó, azt alig látni, de van egy kis fekete, akinek az egyik első lába hiányzik, az feszt itt bóklászik, sőt már tegnap este rajtam aludt. Sok minden történt mióta megjöttem Németországba, ez a pár nap eddig nagyon gazdag tapasztalatokban. Megtanultam például, hogy a németek közt a sok kockafej mellett mennyi nyitott ember is van, lazák, tele jó érzésekkel (nem csak Altmühlében voltak ilyenek, de B húga és férje is ilyenek). Megtapasztaltam, milyen is, amikor a sört kólával keverik (elmegy egynek), valamint megtanultam, h ilyeneket simán isznak vezetés közben (náluk nem zéró tolerancia van). Megtanultam, milyen egy nagy dög Audival német autópályán hajtani (beaggya!), h milyen egy ilyen járgányt 200 fölött nyomni a belső sávban (uhh). Megtanultam, h Cologne (amit B mindig így, az angol nevén emlegetett) valójában Köln (ez vicces felismerés volt), valamint megtanultam, h Köln egy „gay paradise” (meleg paradicsom?!), akárcsak Madridban itt is látni kézen fogva sétáló romantikus tekintetű férfipárokat. Az elején egy kicsit azért mosolyog az ember... :) De valójában aranyosak nagyon. (Mondjuk a „hard core”-ok nem: ma láttam két izomagyat együtt, az egyik ráadásul még mintha sebhelyes arcú is lett volna – na azt nagyon nem akartam elképzelni, h ezek mit csinálnak egymással...) Megtanultam, h a háromlábú macskák is el tudnak boldogan bóklászni egy lakásban. Megmutatták, h mekkora meleg kultúra van itt. Tegnap elmentünk ugyanis bulizni hatosban, B húga és férje, egy ismerős (hetero) pár +B + én. Először egy étterembe mentünk, ahol a pincérek elég érdekesen néztek ki, különösen az egyik (mint kiderült, Boszniából áttelepült) srác. Olyan arcok és kidolgozott testek, hogy azt hiszem, a nők egy részének azonnal könnybe lábad a szeme (tényleg modell-szerűek), csakhát a fiúkat szeretik, na. Jó volt látni, h a csapatban lévő nőkkel mennyire jól kijönnek (10 éve barátok, mint kiderült), és h a társaság is milyen lazán kezeli a helyzetet. Nem volt sem felvágás arra, h „mások,” sem (a másik oldalon) feszélyezettség. A szomszéd asztalnál egy tini lánycsapat evett-ivott, a bárpultnál meg két fehér pólós fúcska, akiken szintén hamar látszott, h együtt vannak. Ne ebből érdekes dolgok jöttek ki, mert betettek a pultosok nekik vmi meleg zenét, amire mind a csajok, mind ezek ketten nagy táncolsába kezdtek (ekkor már zárni készült az étterem és mások nem nagyon voltak), és élőben csodálhattam meg a mind a csicsás csajok '80as évek zenéjére bulizását, mind párhuzamosan a két srác drag-alakítását. A drag olyasmi, h a másik nem szerepeit, mozdulatait stb tudatosan és kissé eltúlozva, reflektáltan, néha játékosan használják, azaz tipikusan gender as performance. Na a két srác igazi drag queenné változott... :) Felléphettek volna vele. Végigtáncolták az étterem zenetárának összes meleg himnuszát a YMCAtől az I will survive-ig. Na ez nagyon mulatságos volt és egyben jó élmény is. Produkálták magukat nekünk, ölbe ülés is, ilyenek, és élvezték, h néha könnyesre nevetjük magunkat a performance-on. Persze velük nevettünk, és nem rajtuk. Magyarországon még ráfeszülős ez a sztori mindkét oldalon néha, itt meg annyira egyszerű volt minden, és a másság tényleg a világ színességeként jött át.

A bulit egy night clubban folytattuk, ahol Biancáék szintén törzsvendégek, ismerték az össze DJt, meg a vendégek felét is. Persze itt is 30% körül volt a meleg populáció. B szomszédja, aki szintén ide jár pl így nézett ki: harmincas férfi, félhosszú zselével fejére fésült haj, enyhe borosta, mély kivágásos póló, nyakban valami feltűnő fém nyaklánc, csíkos zakó, fekete nadrág és fehér sportcipő... Szerencsére B nagyon gavallérosan hívosgatott meg (miután megtudta, h mennyi egy magyar adjunktus fizetése – kb fele annak, amit itt a legegyszerűbb munkával képzetlenül keres bárki), mert két deci kóla 3 Euró volt, és az étterem is hasonló árakkal dolgozott (viszont a kaja nagyon különlegesen finom volt...). Főleg B tesójával beszélgettem, aki épp most ment / megy át egy bazi nagy házassági konfliktuson (a férje bekavart egy kolléganőjével), de most épp nagy szerelemben vannak megint (két kis gyerekük van). Ja azt nem mondtam, h B genetikailag igen érdekes keverék, félig német, negyedrészekben pedig török és perzsa. Mondjuk, az látszik, hogy szép vonásokat is örököltek mindketten a tesójával + aranybarna bőrt. A tesója kicsit elhízott a terhességek alatt, de így is gyönyörű az arca szerintem. Különösen tetszett az, ahogy egy kicsit méltósággal felszegi a fejét. Belső tartás, intelligencia, szenzitivitás: jó keverék. B pedig 3 évvel idősebb nálam, nőként alakilag már túl van a legjobb évein (ezt ő is mondja), de az is látszik, h pár éve még elakadhatott tőle a pasik lélegzete. Nagyon sokat tanult az élettől, nem volt könnyű gyermekkora, sokat lehet tőle tanulni.

Sokat beszélgettünk ma, ugyanis a napot gyalogos városnézéssel töltöttük. 20 fok körüli szép idő volt, besétáltunk a belvárosba parkokon át, aztán meg a Rajna parton. Jó is volt (enyhe másnapossággal) a friss levegő. Megnéztük a dómot (egyszerűen nem tudom elmondani, mennyire nagy, belül meg gyönyörűek a színes ablak-mozaikok), egy közeli hagyományos, német, sörfőzdére alapított, kiülős, belvárosi étteremben ebédeltünk (itt végre én hívtam meg B-t), és megnéztük a Wallraf múzeumban a Hold-kiállítást, ami a Hold ábrázolásának történetéről szólt a középkori festészettől az űrkorszakig. Egyszerre volt művészettörténet és technikatörténet, sok izgi szöveggel is, nagyon élveztem (mondjuk, kellett egy erős kávé, mielőtt nekiláttunk...) Még zárás előtt gyorsan futottunk egy kört a múzeum többi, állandó kiállításán is, főleg a középkori, 14ik, 15ik szdi festészet ütött be a maga groteszk, néha karneváli stílusban ábrázolt kereszténységével. Elég komoly kis démonos képek voltak, néha elképesztően csúnya arcú madonnák, amorf testű Jézuskák és persze ötletgazdagon kidolgozott ördögök hadai. Volt egy Jóbos meg egy utolsó ítéletes, azok nagyon erősek voltak, ebben a stílusban. Izgalmas nagyon a középkor, de lehet, h csak egy rövid időre kóstolnék bele.

A múzeum shopjában megnéztem képeket arról, h hogyan nézett ki Köln a háború után. Gyakorlatilag csak a dóm maradt meg, nem is értem hogyan, szinte minden a földdel egyenlővé lett bombázva. Halott, holdbéli táj, amiből csak a dóm tornyai emelkednek ki... apokaliptikus... nagyon durva. Szerintem egy németnek itt sétálni ma is kemény: az ár, amit fizettek a háborúért... gyakorlatilag elveszítették a történelmük egy részét: a régi metszeteken látható városfalas, régi házacskák sűrű erdejéből és templomokból álló városból (amelyet még a rómaiak alapítottak 50-ben), semmi de semmi nem maradt...

Mire hazasétáltunk, már nagyon ki voltunk hervadva, a Rajna-parti fagylaltozás ellenére is. A parkokban emberek fociztak, húst sütöttek, müanyag székeken ültek asztal körül török családok, kaja, pia. Már jól esett nagyon hazaérni. Kicsit aludtunk mindketten, aztán B vacsit főzött, amit spanyol vörösborral fogyasztottunk itt a nappaliban, miközben Christina Auguera koncertet néztünk fél szemmel a tévében.